János alábbi levelet írta Salacz Gyurinak
Sok szeretettel üdvözöllek Benneteket a 60. érettségi találkozónk alkalmából. Szeretnélek személyesen látni Benneteket és hallani minden egyes osztálytársunk életéről. Biztos vagyok benne, hogy mindegyikünknek sok érdekes és hosszú élet-tapasztalata van, amiket jó lenne hallani és megosztani egymással.
A magam részéről az a négy év, amit együtt töltöttünk a gimnáziumban, nagy mértékben befolyásolta az egész életemet és mindig erőt adott a nehéz helyzetek megoldására. Gondolom, hogy Ti is hasonlóan éreztek. Azok az erkölcsi és oktatási értékek, amit a tanárainktól és az iskola általános szelleméből kaptunk, nagy mértékben befolyásolta az egész életemet és mindig segített engem, hogy a helyes módon vezessem mind a személyes és a munkaköri életem útját. Hálát adok a jó Istennek, hogy nekem volt lehetőségem ezekhez az értékekhez, amelyeket abban az időben csak nagyon kevesen tudtak hallani.
Most jelenleg nagy változás közepén vagyunk a feleségemmel: most készülünk költözni Washingtonból Knoxville városba, Tennessee államba. Washingtonban már 40 éve éltünk, 4 éve hogy nyúgdíjba mentem. Az utolsó munkahelyem az Atomenergiai Bizottságnál volt, ahol 34 évig dolgoztam. Nagyon jó állásom volt, sok érdekes témán dolgoztam, sok jó kollégám volt, sok jó beosztásom volt. Én voltam a vezető engedélyezni a rádióactiv anyagok használatát egészségügyi és ipari berendezések használatára (sok különböző dolgokra, mint például a ráksugárzásra, vagy talalaj fajsúly mérésére, stb.). Én voltam az USA képviselője több nemzetközi szabvány bizottságnál, sokszor mentem Bécsbe, mint az USA küldöttje az Egyesült Nemzetek Atomenergia Hivatalába különböző konferenciákra és nemzetközi vizsgálatokra, mint pl. Litvániába, Kanadába vagy Japánba. Egy tankönyvet is írtam a rádióaktív anyagok használatáról. Megbecsülték a munkámat, mert pl. kétszer kaptam ezüstérmet a kormányszolgálatért, amit általában csak egyszer adnak egy életben. Amikor nyugdíjba mentem, emléknek adták azt az amerikai zászlót, ami a parlamenten volt felhúzva a nyugdíj napján.
Korábbi életemről azt mondhatom, hogy Magyarországot elhagyva, először Belgiumban és Svédországban éltem és dolgoztam mérnöki munkakörben. Amikor Amerikába jöttem 53 év előtt, először egy gépészmérnöki doktorátust szereztem a Kentucky állam egyetemén, ahol a disszertációmat egy űrkutatási problémáról írtam. Utána a tengerészetnél dolgoztam Indianapolis környékén, mérnök voltam tankelhárító bombák gyártásánál, amelyeket az 1973-ás Sinai Félsziget háborújában használtak sikeresen befejezni a háborút. Később a Közlekedési Minisztérium laboratóriumában dolgoztam Bostonban, ahol sok különböző érdekes témán dolgoztam, mint pl. az autók üzemanyag fogyasztása, reflektor vagy ütköző kérdései.
Családomat illetőleg, feleségem, Ildikó is Magyarországból jött egy évvel utánam. Ott három évig ismertük már egymást. Brüsszelben házasodtunk meg, most már 53 éve vagyunk házasok. Amíg én a doktorátusomon dolgoztam, ő egy orvosi egyetemen dolgozott mint laboráns, majd egy nagy gyár könyvelési osztályában volt, amíg az első lányunk, Rita, született Lexington városban, Kentucky államban. A második lányunk, Erika akkor született, amikor Bostonban éltünk. Most mindkét lányunk itt él Washingtonban a férjeikkel, de az idősebb jövő évben North Carolina államba fog költözni és a fiatalabb Knoxville-be fog menni, ahol most építettek egy házat maguknak és egy pár éven belül ők is el fognak innen költözni. Így Ildikó és én úgy gondoljuk, hogy nincs értelme továbbra is itt maradni és ezért akarunk mi is Knoxville-be költözni. A legnehezebb idő az életemben öt évvel ezelőtt volt, amikor Ildikó beteg volt mell-rákkal. Hat operáción ment keresztül. Ő nem volt rossz szellemi állapotban, de én bizony nagyon el voltam keseredve. Nagyon nehéz volt nekem elfogadni a helyzetet, hogy nem tudok segíteni annak, aki annyira közel áll hozzám és aki olyan sok erőt és szeretetet adott nekem egy életen át. Hála legyen a jó Istennek, hogy a rák eddig nem jött vissza.
Ti sem és én sem tudjuk, hogy mennyi időnk marad itt a földön és hogy mit fog az élet hozni a hátralévő időnkre. De őszintén kívánok minden jót Mindannyiótoknak és családaitoknak, legyen a jó Isten áldása mindig Veletek. Gondolataimban mindig emlékszem arra a rendkívüli kapcsolatra, amit az együtt töltött négy év adott nekünk.
Őszinte baráti szeretettel üdvözöllek Benneteket.
Jankovich János"
